Nagybajomi
Jézus Szíve Plébánia

Szentmise a fehértói kápolnánál 2019. augusztus 4.

Egyházközségünk hagyományát ápolva az idei évben is megrendezésre került augusztus 4-én a szentmise a fehértói kápolnánál. A hagyomány megteremtője és főszervezője idén is Ballér Jánosné volt. A helyszínre utazás autókkal, kisbusszal valmint Fincsur János és családja szervezésében teherautóval történt. Szép számmal összegyűltünk a délután 3 órakor kezdődő szentmisére. A fák alatt még meghatóbb volt a szertartás, mint a templom falai között. A misét András atya celebrálta a tőle megszokott igényességgel. A szentbeszédet Nagybajom szülötte, Marics József aranymisés plébános mondta. Prédikációjában a vasárnapi evangélium szellemében hangsúlyozta, hogy terveink megvalósításához elengedhetetlen a Jóisten segítsége és az anyagi javak fontosak ugyan életünkben, de nem lehet megszerzésük az emberi élet célja. Beszédében megemlékezett Fehértó egykori lakóiról is. Lélekben feltöltődve, új élményekkel gazdagodva tölthettük a délutánt.
Köszönetet mondunk a rendezvény szervezőinek és bízunk benne, hogy a megkezdett hagyomány folytatódik.
Horváth Jánosné

Hittanos kirándulás a Kőszikla-szurdoknál 2019. július 31.

Idén nyáron azoknak a gyerekeknek/fiataloknak szerveztünk kirándulást, akik hétről-hétre lelkiismeretesen részt vesznek a szentmiséken.
Az egész napos együttlétünk helyszínéül a Zala megyében található Kőszikla-szurdokot választottuk.
Tömegközlekedéssel jutottunk el Nagybakónakra. Mielőtt az erdei túránkat megkezdtük volna, betértünk a falu helytörténeti múzeumába, majd a helyi templomba, ahol elmondtunk egy zsolozsmát, valamint lehetőség volt körbenézni, imádkozni.
Aztán magunk mögött hagyva a települést, várt ránk az erdő.
Először az Árpád- forrásnál álltunk meg, megebédeltünk, és elindultunk a szurdok felé. Az elmúlt napok esőzése nem könnyítette meg a dolgunkat. Helyenként nagyon figyelni kellett a lábunk elé, az út néhol igen keskeny, sáros, csúszós volt, lépcsőkkel tarkítva. Aztán elértünk a homokkőre felvezető létrákat, ami egyszerre volt lenyűgöző és félelmetes. Talán nem is a létrák jelentették a csapat számára az igazi kihívást, addig el is kellett jutnunk valahogy, de viszonylag jól vettünk az akadályokat. Miután felkapaszkodtunk a létrákon, folytattuk utunkat az Újudvari tv toronyhoz, ahol megpihentünk és egy remek számháborút játszottunk. Ezután talán az utunk legunalmasabb része következett, a betonúton legyalogolni a faluba, Újudvarról indult ugyanis a buszunk Kanizsára.
Kitikkadva szálltunk fel a járgányra. A városban volt még lehetőség egy kis vásárlásra, majd elindultunk hazafelé.
Azt gondolom, egy élményekben gazdag napot hagytunk magunk mögött.
Szeretnénk plébániánkon közösséget létrehozni a hittanosainkból. Ez nem könnyű, a világ csábításaival szemben sokszor kevesek vagyunk. Eszembe jut ilyenkor ez az idézet:
"A buzgóságban ne lankadjatok, legyetek tüzes lelkületűek: az Úrnak szolgáltok! " Róm 12,11
Igyekszünk az Úr Jézushoz vezetni a ránk bízottakat, alkalmakat biztosítani a tartalmas együttlétekre.
Az a maroknyi csapat, akik jönnek, lelkesek, értük érdemes dolgozni.
Lempach Gabriella

PAPSZENTELÉS 2019. június 30.

Egyházközségünk nagy eseményre készült: Vida „Zolikát” pappá fogják szentelni.
A templomot, amennyire lehetett, fel kellett újítanunk! Nagy volt a készülődés. Mindent megmozgattunk, hogy az újmisére kész legyen a felújítás.
- Volt a ministránsok között egy szerény mosolygós fiú. Minden szentmisén ott volt. Figyeltem, hogy mozog a szentélyben. Kitűnt szerénysége, alázatossága. Középiskolás korában a ministránsok vezetője lett. Szívesen foglalkozott a gyerekekkel.
Imacsoportunk sok egyéb imaszándékkal együtt papi hivatásokért is imádkozott. Imáink meghallgatásra találtak. Isteni kegyelem által meghallotta a hívó szót. „Zolika” papi szemináriumban tanult tovább. Imáinkat most már érte, kitartásáért, sok-sok kegyelemért ajánlottuk fel.
A szemináriumi évek hamar elteltek. Eljött a nagy nap, a papszentelés napja.
A Kaposvári Székesegyházban Varga László püspök atya 3 társával együtt Vida Zoltánt június 29-én Isten kegyelméből pappá szentelte.
Sokan elmentünk az ünnepre. Örömkönnyek között éltük meg a szentelési szertartást. Nagyon büszkék vagyunk, hogy a felszentelt pap, Zoli atya közülünk való, és mi részesei lehettünk az ünnepnek.
Hála és dicsőség Istennek!
Az első miséjét másnap, vasárnap délután ünnepeltük. A feldíszített templomunkba sokan eljöttek ünnepelni, osztozni az örömben, az újmisés áldásért.
A szentmisén megköszönte plébánosának Horváth Andrásnak, hogy mellette állt és segítette, és Horváth Lóránt atyának, aki atyai barátsággal elindította, terelgette, hogy Isten akarata beteljesüljön.
Mi nagybajomiak hálát adunk Istennek, hogy 50 év elteltével újra AJÁNDÉKOT kaptunk, ifjú szőlőmunkás fog Isten szőlőskertjében munkálkodni. Imádkozzunk érte, a Szentlélek segítségét kérve, hogy hét szent ajándéka segítse életét, munkáját: a bölcsesség, az értelem, a jó tanács, a tudomány, a lelkierősség, a jámborság és istenfélelem lelke.
Lukáts Istvánné

„…De akik az Úrban bíznak…” 2019. június 29.

2013. július elsején jelentkeztem Balás Béla püspök atyánál, hogy ha alkalmasnak talál, vegyen fel papnövendékei sorába. Hosszú, de belegondolva mégis rövid volt ez a hat év, amit az Esztergomi Szemináriumban töltöttem. Sok támogatást kaptam a szemináriumban, mind a paptanároktól, mind a kispaptársaktól. Segítettük egymást az úton, a papság felé.
Felemelő érzés volt a papszentelés, amit a diplomavédés, egy fél éves gyakorlati idő, s lelkigyakorlat előzött meg. Diakónusi gyakorlatomat Lengyeltótiban töltöttem Horváth Lóránt atyánál. Mozgalmas, tartalmas félév volt. Mindenben részt vettem, ami a plébánia életéhez tartozott. Hittanórákra jártam, elsőpéntekenként a betegekhez. Kirándulásokat, karaoke versenyt szerveztünk a hittanosoknak. Kereszteltem, temettem, sőt még eskettem is. Jó, hogy csoportok is működnek a plébánián, mint az Olvasókör, ahol havonta egy-egy könyvet olvastunk el, majd beszéltünk meg közösen. A Felnőtt hittan is sokakat vonzott, illetve az ottlétem alatt indult Séta Jézussal csoport, akikkel együtt „túráztunk” nordic walking botjainkkal, egyházi emlékeket felkeresve. S ottlétem végén, még két hét táborban is voltam, a hittanos gyerekekkel Tatabánya környékén.
A sok szellemi és fizikai munka közben, gyakran gondoltam arra, milyen is lesz a papszentelés, amit még május végén az államvizsga is megelőzött. Szerencsére nagyon jól sikerült az is. Ahogy közeledett az idő, úgy egyre sűrűbben jutott eszembe. Meghívó, szentképek szerkesztése, szervezések, mind figyelmeztettek az idő fogyására. S így érkeztem el a szentelés napjához.
Negyedmagammal szentelt fel Varga László megyéspüspök úr, a Kaposvári Nagyboldogasszony Székesegyházban. Ahogy a szentelés elkezdődött, nyugodtság fogott el. Valahogyan befelé figyeltem, nem érdekelt az, hogy éppen meleg van, vagy, hogy szép lesz-e minden. Csak a Jóistenre figyeltem. Bevonultunk diakónusként, s ott a szentmise keretében papok lettünk. A mindenszentek litániája és a szentelési imádság volt rám nagy hatással. A papok kézrátétele jó érzéssel töltött el, s amikor a szentelés után köszöntöttek, mint frissen szentelt papot, nem is tudtam felfogni, megérteni, milyen hatalmas dolog történt pár perccel korábban. S jött a másnapi újmise. Igazából a legelső misénk a szenteléskor volt, amikor a Püspök atyával koncelebráltunk, de a legelső egyedül végzett misémet Nagybajomban mutattam be. Itt, ahol annyi időt töltöttem, ahol felnőttem. Olyan érzések kavarodtak bennem, hogy most akkor mit is kell tennem? Tényleg szentmisét mutatok be? S valóban, ahogy elindultunk a plébániáról a templomba, már ugyanaz a nyugalom vett erőt rajtam, amit a szenteléskor éreztem. Jó volt, hogy kispaptársaim közül voltak itt, figyeltek rám, mit hogyan teszek. Szép lett a templom, a virágdíszítés is! Jó volt ránézni, ahogy bevonultunk. De ennél többet jelentett nekem az, hogy teli van a templom, s akármerre néztem az oltártól, mindenfelől ismerős tekintetek pillantottak rám. Nagybajomból, Böhönyéről Nagyatádról, Kaposfüredről, Kaposvárról, Lengyeltótiból, Szőlősgyörökből, Gyugyról, Hácsról, Budapestről, s még ki tudja, honnan jöttek hívek, hogy velem együtt ünnepeljenek. A ministránsoknak is örültem, akik szintén több helyről érkeztek, hogy „segítsenek” az oltár körül.
Amikor a köszöntés után szóhoz jutottam, emlékek jutottak eszembe: azok a vasárnapok, amikor siettem a templomba, hogy a misén ott legyek, s utána beszélgethessek barátaimmal. Azok az alkalmak, amikor ennél az oltárnál álltunk gyerekként, s tervezgettük többedmagammal a papságot. Az a biciklizés, amikor harmadmagammal jöttünk a Homokbánya felől, s arról is beszélgettünk, hogy pár év múlva mind a hárman papok leszünk, s majd segítjük egymást! A templom hibái, amiket mindig szemügyre vettünk, például a lófej alakú lemállást. Az apró csínytevések, amikor az orgona padját hol lejjebb, hol feljebb állítottuk. S egy kicsit szomorú is voltam, hogy ezek a barátaim nem voltak jelen az első misémen. Sokan ott voltak, de ők valahogyan mégsem értek oda.
Azóta, már több helyen megfordultam újmisét bemutatni. Gyakorlati helyemen Lengyeltótiban, Szőlősgyörökben, Gyugyon és Hácson, de meghívtak Balatonszárszóra és Balatonszemesre is. Sőt leendő kápláni helyemen is többször miséztem már. Ezen alkalmak közül kiemelném a hittantáborban bemutatott újmiséimet. Nagyon jó érzés volt az oltárnál állni, azok előtt a gyerekek előtt misézni, akikkel az év során annyit foglalkoztam a hittanórákon, kirándulásokon. S ott voltak azok is, akikkel csak a nyári táborokban szoktam találkozni. Nem olyan régen még én is ott ültem közöttük az iskolapadban, a táborokban, s most papként álltam ott, értük miséztem.
Köszönöm mindazok segítségét most a Credo hasábjain keresztül is, akik támogattak a szemináriumi évek alatt. Szüleimnek, hogy mindig segítettek mindenben, amiben kellett. István atyának, Marci atyának és András atyának, akik a szemináriumi évek alatt plébánosaim voltak. A látogatást, amikor Marci atyával többen is eljöttek Esztergomba, s együtt sétálhattunk, beszélgethettünk. A biztatásokat, a beszélgetéseket is köszönöm. Néha-néha nagyon jól jött egy telefonhívás, vagy egy e-mail. Köszönöm az imákat, amiket értem mondtak el, s remélem ezután is, számíthatok imáikra. Köszönöm az újmise körüli sok-sok szervezést! Ígérem, gondolni fogok a nagybajomi egyházközségre. A Jóisten adjon buzgó híveket, hogy minél többeket megszólítsanak, és a templomunk megteljék vallásukat gyakorló hívekkel, s ebből fakadóan, adjon papokat is, hogy munkálkodhassanak a szőlőjében!
Augusztus 7-én költözöm Siófokra. Onnantól ott leszek, s remélem, megtalálom a helyemet a hívek és hittanosok között. Jó volt az elmúlt hetekben ott lenni, elsőcsütörtökön és elsőpénteken is misézni, betegeket látogatni Péter és Csaba atyákkal. Új hely, új feladatok most már papként. Bízok továbbra is az Úristenben, hogy sosem felejtem el azt, hogy Ő mindig mellettem áll, s segít akkor is, ha ellankadnék új erőt öntve belém, ahogyan a szentelési jelmondatomban olvassuk:
„Elfáradhatnak a fiatalok, és ellankadhatnak, s az ifjak is megbotolva eleshetnek; de akik az Úrban bíznak, új erőre kapnak, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak el, járnak, és nem fáradnak el.” Iz 40,30-31
Vida Zoltán
újmisés

Pap szentelés

Szombaton szentelték pappá három társa mellett a nagybajomi Vida Zoltánt is, aki ezt megelőzően fél éven keresztül Lengyeltótiban töltötte diakónusi szolgálatát. – Úgy gondolom, hogy nagyon megszerették őt a hívek a nyitottságáért, szerénységéért – mondta a fiatal papról Zsombok Lajos polgármester. – Aktívan kapcsolódott be a város életébe, több rendezvényen is megjelent, fiatalok kirándulásában segédkezett.
Hasonlóképpen vélekedett az elmúlt időszakról Vida Zoltán is. Mint azt lapunk kérdésére elmondta: jó érzésekkel tölti el a Lengyeltótiban töltött idő. – Mozgalmas, tartalmas időszak volt ez számomra – mondta a pap. – Sok mindenben részt vehettem, Horváth Lóránt atya minden olyan feladatba bevont, amit a diakónus is csinálhat. Így többek között a hitoktatásban is segédkezhettem. Jól éreztem magam Lengyeltótiban: van egy nagyon lelkes mag a településen, melyre lehet építeni, s melyen keresztül talán még több embert meg lehet szólítani. Mindenki rendes volt velem szemben, befogadtak a településen – tette hozzá.
Vida Zoltán újmisét is tart a városban: július 7-én, vasárnap 9 óra 30 perckor a Tóti napok keretein belül lesz az ünnepi alkalom a Szent Jakab templomban. Mint mondta, augusztus 10-től már Siófokra szólítja kápláni kinevezése. Júliusban viszont még visszatér egy kis időre Lengyeltótiba, ahol hittanos táborban segédkezik majd.

Bérmálás

Egyházközségünk bérmálási ünnepe május 11-én volt. 6 fiatal és a pálmajori filiából egy testvérünk idősebb korban részesült a nagykorúság szentségében. Balás Béla kaposvári nyugalmazott püspök atya jött el hozzánk, hogy kiszolgáltassa a szentséget. A fiatalok az elmúlt években rendszeresen jártak szentmisékre, részesültek hitoktatásban, lelkesek, nyitottak voltak a plébániai programok tekintetében.
Kérjük a Szentlelket, hogy vezesse életüket.

Elsőáldozás

Idén május 5-én került sor hittanosaink nagy napjára, amikor 6 gyermek vehette magához először Krisztus Testét. Sok munkával, külön hittanórákkal, szentmisére járással, imádsággal, és a szentgyónás elvégzésével készültek e szép ünnepre a tanév során. Köszönjük a szüleiknek, hogy fontosnak tartják gyermekük keresztény nevelését, s úgy döntöttek, hogy segítik őket az elsőáldozás felé vezető úton.
”Add, Urunk, hogy mindig buzgón jöjjenek a szentmisére, és örömmel táplálkozzanak Veled” Ámen!

Lelki nap a Kolping Iskolában

2019.04.03.
„Kiben szeretet vagyon, abban Isten vagyon, mert ő a szeretet.”
Lev Tolsztoj
2019. április 3-án húsvét ünnepére felkészítő lelkinap volt intézményünkben. Minden osztály részt vett a programon. Nagy érdeklődéssel vártuk. A gyerekeken, mentalitásukhoz híven, nem éppen a lelkesedés és lelki elmélyülés vágya tükröződött, bár igyekeztek fegyelmezetten viselkedni.
Juhász Pál Balázs hitoktató András atya kérésére jött el hozzánk. Megdöbbentem, mikor a már beszerelt technikát (projektor, laptop, kivetítő) leszereltette, mondván nincs szüksége rá. Gondoltam, itt hamarosan elfogy a lendület, a gyerekek beleunnak. És ekkor jött a meglepetés. Már a bemutatkozáskor magára és mondanivalójára ragasztatta a hallgatóság figyelmét. Lendületes, nyitott, vidám fiatalember személye bontakozott ki előttünk. Mondanivalóját a tanulókhoz igazította, de cseppet sem engedett a téma komolyságából fakadó tartalomból. Öröm volt nézni, ahogy ráérzett a gyerekek kíváncsiságának fenntartására. Az ő nyelvüket használva – jól tudjuk, ha úgy akarunk kommunikálni, hogy a másik megértse, akkor az ő „nyelvén” kell szólni hozzá – az őket izgató kérdéseket feszegetve beszélt a hitről, a tízparancsolatról és a húsvét nagy ünnepéről, hol van Isten az életünkben, miért imádkozzunk, hogyan imádkozzunk.
Nagy örömömre szolgált, hogy külön szólt a lányokhoz. Hangsúlyozta, hogy a lányoknak legyen tartásuk, nem kell minden áron ragaszkodni egy-egy fiúhoz. Értékeljék magukat annyira, hogy nem bánhatnak velük akárhogy. Ne tartsák önmagukat árucikknek és ne is engedjék, hogy árucikknek tekintsék őket a fiúk. A mai világban, amikor mindent csak a külső jegyei alapján akarnak az emberek értékelni, nagyon fontos feladat, hogy erősítsük meg az ember belső értékeit, Istentől kapott lelkiségét, hogy segítséget kapjanak a valódi értékek kereséséhez.
A majdani párválasztásra is kitért, hogy kell a házastárssal együtt élni és nem egymás mellett élni, az elfogadás és szeretet fontosságát hangsúlyozva. A figyelem nagy koncentrációja volt jelen, amikor arról beszélt, a szeretet döntés és nem érzelem. Görgetve a gondolatmenetet, a házasság előtti tisztaság témája is fontos volt tanulóink reakciói szerint. Érintette az abortuszt is, ami szintén egy olyan téma, amiről beszélni kell egyszer, kétszer, sokszor… Tanulóink között nagyon sok olyan van, aki a figyelmét csak rövid ideig tudja éberen tartani. Ez sem okozott nehézséget előadónk számára, azonnal hangszínt vagy hangerőt váltott, vagy éppen szünetet tartott. Tízóraizás közben az egyik tanuló, aki híres arról, hogy nem tud tíz percnél tovább folyamatosan figyelni, ezt mondta: „Nem tudtam nem figyelni, végig figyeltem, nagyon jó volt!”
Nagyon építő gondolatokat osztott meg hallgatóival Juhász Pál. Nem csak a gyerekeknek, hanem nekünk felnőtteknek is épülésünkre szolgált a nap. Amikor lejárt az idő és befejezte előadását, nehezen indultunk el a székekkel, mert szívesen hallgattuk volna még. Köszönjük András atyának, hogy megtalálja azokat a személyeket, témákat, amik nekünk szólnak.
Kolping Iskola tanárai

Ministráns kirándulás

2019.03.09
Az idei évben március 9-én indultunk útnak az immár hagyományos ministráns kirándulásra. Az első úti célunk Sümeg volt, ahol a ferences templomot Reisz Pál szerzetes atya mutatta meg nekünk. Ezután felmentünk a sümegi várba, ahol megnéztük a kiállításokat, és gyönyörködtünk a szép kilátásban.
Délután elindultunk visszafelé, a következő állomásunk a keszthelyi Festetics Kastély volt.
A kastélynak csak az udvarára mentünk be, majd megnéztük a Történelmi modellvasút kiállítást és Vadászati Múzeumot, ami a gyerekeknek és az idősebbeknek is izgalmas élményt jelentett.
Szerény vacsora után a keszthelyi strand mellett néztük végig a naplementét, ami szép lezárása volt ennek a kalandos napnak.
Hálát adunk azért, hogy vannak ministránsaink, akik hosszú ideje hűségesen szolgálnak a templomunkban. Örülünk neki, hogy ezen a napon közösen jól érezhettük magunkat, és lelkiekben is növekedhettünk. András atya

A ránk bízottakban lássuk meg és „szeressük ki” belőlük a jót!

2019.02.19.
„Jobbá szidni senkit sem lehet, csak jobbá szeretni” – vallja Somos László kaposfői plébános, általános püspöki helynök, aki a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság Somogy Megyei Kirendeltsége által Nagybajomban szervezett „Befogadlak” nevelőszülő-toborzó nap egyik előadója volt.
Mondandóját az Örömhírre építette, ám az evangéliumot nemcsak szavakkal kell hirdetni, hanem tettekkel is – nyomatékosította több példát felsorakoztató tanúságtételében.
– Ismerek olyan felnőtteket, akik nem nevelőszülőknél nőttek fel, hanem nagy, állami intézményekben, s bizony sok sebet szereztek. Börtönlelkészként is találkoztam olyanokkal, akik senkihez nem tudtak kötődni, csak a bűnhöz. Ezért Isten áldja meg sokszorosan azokat, akik akár örökbefogadóként, akár nevelőszülőként vállalkoznak nem vér szerinti gyermekük felnevelésére – kezdte mondandóját az atya, aki azt is elárulta: ismer olyan családot, ahol nem született saját gyerek, s magukhoz vettek egy picit. Még a teje is megjött az asszonynak.
A plébános arra is utalt: a kapun csengetőnek, aki aznap még nem evett, úgy is segíthet, hogy összekészít egy élelemmel teli csomagot, s azt átadja neki, meg úgy is, ha behívja otthonába, és asztalhoz ülteti. A legkeresztényibb erény, a felebaráti szeretet gyakorlói a nevelőszülők, akik beengedik közvetlen környezetükbe, intim szférájukba a gyámolításra szorulókat, és próbálják lelki sebeiket is gyógyítani. Merthogy sebzett gyerekekről van szó, azért kerültek állami ellátórendszerbe. Amíg a testi sebeket hintőporral, kenőccsel, kötszerrel ellátjuk, addig a lelki sebeket csak szeretettel lehet gyógyítani. Ezért gyönyörű a nevelőszülői hivatás.
– Jézus jobbá akar szeretni minket. Azt szeretné, hogy jobbak legyünk. A ránk bízottakban lássuk meg, és „szeressük ki” belőlük a jót! Mindegyikükben ott lapul, csak lehet, hogy nagyon mélyen. Úgy szeressük a gyerekeket, ahogy Isten adta őket: gyengeségeikkel, hibáikkal, bűneikkel együtt – javasolta a plébános, aki a maga területén évtizedek óta sokat tesz a rászorulók élethelyzetének javításáért, a roma gyerekek neveléséért.
Mint megjegyezte: ahány gyerek, annyi titok, hiszen a gyerek fejlődésben lévő ember, nem pedig tökéletlen felnőtt. A nevelőszülő, aki szívét-lelkét kiteszi értük, s beengedi őket életébe, Isten által rárótt feladatot végez, mivel küldetést szánt neki a Teremtő.
Somos atya elmesélte: börtönlelkészként olyan fogvatartottal is találkozott, aki 32 késszúrással ölte meg élettársát és annak anyját. Sok beszélgetés után mégis sikerült az elkövetőben felfedezni a jót. Állami gondozott gyerek volt kiskorában, senki nem vette fel az ölébe, hogy megsimogassa buksiját. Másik történetet is felelevenített az atya:
– Egyszer azzal rohant be hozzám az egyik pedagógus, hogy azonnal menjek, válasszam szét a marakodó kamaszkölköket. A főverekedőt – lehetett vagy 7.-8.-os –, elkaptam hátulról és magamhoz szorítottam. Miközben folyamatosan verte a vesémet, én csak azt mondogattam: Józsikám, te fontos vagy, nyugodj meg, szeretlek téged. Csak verte tovább ököllel a vesémet. Lassan ritkultak az ütések, éreztem, nem fickándozik már, ekkor az egyik kezemmel megsimogattam. Ettől teljesen megnyugodott, elkezdett pityeregni, majd felém fordult és azt mondta: én is szeretem magát. Így lett vége a nagy balhénak.
A plébános tisztában van azzal is, akadnak olyan szülők, pedagógusok, akik elkezdik szidni a gyereket, s mivel így sem érnek el eredményt, még jobban szidják őket, pedig jobbá szidni senkit sem lehet, csak jobbá szeretni. Ilyenkor Somos atya azt tanácsolja: Képzeljétek el, hogy előttetek van egy csomó bezárt ajtó. Nálatok meg van egy óriás kulcstartó, melyből ki kell választani azt, amelyik nyitja az adott zárat, az adott gyereket. Ha nem találod meg rögtön a megfelelőt, akkor se rúgj bele az ajtóba, a második-harmadik próbálkozást követően se, inkább imádkozz és próbálkozz egy másik kulccsal, hátha kattan a zár! Emellett tréfával is sok minden elrendezhető, és a mosoly, a dicséret is beszédes bátorítás lehet. Hidd el, a gyerek nem felejt el, hálás érte, ha így bánsz vele!
Ennek igazolására újabb történet hangzott el: A közelmúltban az atya egyik hajdani védence azzal hívta fel telefonon, hogy szeretne valamelyik vasárnapi miséjén részt venni, hogy bemutassa neki a feleségét és gyerekeit. Jelezte azt is: mivel fél 12-kor kezdődik a szentmise, ezért ebédet is hoznak magukkal, hogy azt közösen fogyasszák el a plébánián, s még több idő maradjon egymásra. A valamikori rakoncátlan kamasz – akiről lemondott a környezete, és minden trógernek, szélhámosnak, semmirekellőnek összehordták –, ma vezetőként dolgozik, boldog család veszi körül, és Istentől sem fordult el. A beszélgetés kapcsán maga elé nézve, többször megkérdezte: „Atya, én tényleg olyan rossz voltam akkoriban?” „Dehogy voltál rossz, csak a kamaszkort viselted nehezen!” – jött a válasz.
Félig teli pohárnak lenni…
Somos atyát hallgatva felidéződött előttem az ezüstmiséje. Védencei, a cigány tanoda tanulói nagy kartonlapokból egy építményt állítottak össze a kaposfői templomban. Közben pedig elhangzott: „Világot gyújtottál, felvettél, megtisztítottál… Máshol csak TAJ-számok és statisztikák voltunk, de itt emberré lettünk. A tanoda alapja nem öntött beton – ez csak a tervrajzokban van így –, hanem a szeretet. Tartóoszlopai pedig az elfogadás, a hit, a remény, a tanulás és a munkatársak. Mindig félig teli pohárnak láttál bennünket, és nem félig üresnek.” Nehéz volt könnyek nélkül végighallgatni a hozzá legközelebb állók megrendítő vallomását.
Lőrincz Sándor

HÁZASSÁG HETE

2019.02.15.
Házasok megáldása Nagybajomban Horváth András plébános a február 15-én este tartott szentmisében – Szent Bálint napjához kapcsolódóan – megáldotta a Nagybajomban élő jegyes- és házaspárokat. Az ünnepi szentmisén 24 pár vett részt. A szentmisét szeretetvendégség követte a Kolping Iskola épületében.
Szent Bálint püspök volt az első, aki egy keresztény férfit és egy pogány asszonyt a házasság szentségében, az akkori „szabályoktól” eltekintve egyesített – erre a nem csak szimbolikus cselekedetre is emlékeznünk kell Valentin, vagyis Bálint napon. Ebből az alkalomból Szent Bálint napját követően a nagybajomi Jézus Szíve templomban Horváth András atya szentmise keretein belül, immár hagyományos módon megáldotta és jelképes ajándékban részesítette a jegyes- és házaspárokat, valamint a szertartás után szerény szeretetvendégségen is részt vettünk. A rendhagyó szertartáson a tavalyihoz képest majdnem kétszer annyi, vagyis összesen 24 jegyes, illetve házaspár vett részt, nem számítva a szentmisét amúgy is rendszeresen látogató híveket. Ismét mérlegelnünk kell hát, tulajdonképpen mit is jelent jegyben járni valakivel vagy házasságban élni. Nagyon fontos lenne belátni, hogy a közhiedelemmel ellentétben nem elegendő a házasság teljességéhez a polgári házasságkötés, hiszen egy életre szóló szerződésről beszélünk, melyet Istenen kívül senki más nem tud megerősíteni, megkötni, megszentelni és megáldani. Nem véletlenül hívjuk házasság szentségének, ugyanis ez egy nagyon bensőséges kapcsolatot kell, hogy képviseljen két ember és Isten között. A házas felek ugyanis nemcsak egymás mellett, hanem Isten mellett is elköteleződtek, hogy későbbiekben gyermekeiket is ugyanebben az Istenbe vetett hitben, szeretetben és bensőséges kapcsolatban neveljék, valamint tanítsák egymás elfogadására, szeretetére. A gyermekeket a házasság szentségének tiszteletére is kell nevelniük, hogy számukra is fontos értéket jelentsen a házasság, és hogy megértsék: Isten irántunk mutatott végtelen szeretete és irgalmassága a másik ember tiszteletében és feltétel nélküli szeretetében mutatkozik meg.
Nem szabad elfelejtenünk, hogy a házasság nem vehető félvállról és könnyedén, csakis tiszta szívvel és felelősségteljesen szabad az igent egymásnak kimondani, mellyel egyértelműen Istenre is igent mondunk: becsüljük meg hát ezt a szentséget! A házasság soha nem könnyű, a válás pedig nem oldja meg a házasságban jelentkező problémáinkat, néha csupán a menekülés, vagy az egyszerűbb út választása bújik meg mögötte. Úgy gondoljuk, nagyon sok válás és konfliktus elkerülhető lenne, ha a házastársak az évek múlásával is ugyanolyan szeretettel és megértéssel, elfogadással, önzetlenséggel fordulnának egymás felé, mint kapcsolatuk kezdetekor. Fontos lenne, és nagyon sok problémát megoldana, ha megtanulnánk feltétel nélkül szeretni, és nem értelmetlen szabályokat felállítani, feltételeket szabni, melyek mentén éppen szeretjük vagy nem szeretjük a másikat.
Jézus azt mondja: „Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást, ahogyan én szeretlek titeket!” – hát nem csodálatos? Csodálatos és egyben a legnehezebb dolog az ember életében ugyanarra az önzetlen szeretetre és önfeláldozásra törekedni, amellyel Jézus Krisztus szeret mindannyiunkat. Ez a legtökéletesebb szeretet, mely nem önző, nem kevély, nem keresi a maga javát, nem örül a gonoszságnak és nem szűnik meg soha. Néhány szó a szeretethimnuszból, mely akár egész életünket, kapcsolatunkat, házasságunkat meghatározhatja; ezeket a szavakat komolyan kell venni, akár minden nap elgondolkodva rajtuk. Hálát kell adnunk Istennek, hogy megtaláltuk számunkra azt a személyt, akivel életünket összekötjük. Hiszen tudnunk kell, hogy Isten választ, Ő tudja igazán, ki az, akire egy életen át szükségünk van. Hálát kell adnunk párunkért is, hogy minden nehézségben mellettünk áll, jóban és rosszban, egészségben és betegségben, gazdagságban és szegénységben egyaránt. Istenünk, kérünk add meg nekünk, hogy a fiatalok megmaradjanak a Te utadon, és a nekünk alkotott szent köteléket, a házasságot újra felértékeljék!
Tisza Mónika és Tóth András

IFJÚSÁGI ÉLET

2019.02.06.
Élj, változz, szeress! – a nagybajomi Kolping Katolikus Szakközépiskolába látogatott Varga László megyéspüspök Varga László megyéspüspök celebrált szentmisét Nagybajomban, a Kolping Katolikus Szakközépiskola tanulói és tanárai részvételével. A főpásztor homíliájában a szeretetben való növekedésre hívta a jelenlévőket.
“Három szót hoztam ma ajándékba: élj, változz, szeress! Tudsz élni? Örülsz az életnek? Engem a sérültek tanítottak élni. Megtanítottak arra, hogy mit jelent elfogadni a valóságot, s arra, hogy különbség van az elfogadás és a beletörődés között. Azok a mozgássérültek, akik beletörődtek a sorsukba azt mondogatták, hogy ez van, ezt kell szeretni, valahogy túléljük a halálig. Megpróbálták valamilyen eszközökkel csökkenteni a fájdalmunkat, keserűségüket. A másik oldal, akik nem beletörődtek abba, hogy kerekesszékesek lettek, hanem elfogadták azt. Ők is azt mondták, hogy ez van, ezt kell szeretni, de hozzátettek még valamit: ebből kell növekedni. Élj, változz, szeress! Azt mondták, hogy igaz, hogy nem tudunk menni, nem tudunk futni, de megteszek mindent, hogy abból, ami megvan, a legtöbbet tudjam kihozni. Ők tele voltak élettel és örömmel, s ezt tanították a mozgássérültek a többi fiatalnak is. Azoknak, akik tele voltak depresszióval, panasszal, szidalommal. Azoknak, akik nem tudtak élni, csak keseregni, dühöngeni, szomorkodni. A döntés mindenkinek a saját kezében van. Mindannyiunknak vannak korlátai. Testi, lelki, szellemi korlátaink vannak. Csak az Istennek nincsenek korlátai. Nem az a baj, hogy korlátok között élünk, hanem az, hogy nem tudunk mit kezdeni a korlátainkkal, s ezáltal korlátoltak leszünk. Azok az emberek, akik tudnak valamit kezdeni a korlátaikkal, jó döntéseket hoznak, változni akarnak, nem lesznek korlátoltak. Akarok-e változni, növekedni a szeretetben, az intelligenciában, a jóban? Mindegyikőnk szívében sokkal több a jóság, mint a rosszaság és a bűn. Nem mindegy, hogy melyiket növelem, mert jelen van mindkettő. Nem mindegy, hogy úgy döntök, hogy a bennem lévő jóságot bontakoztatom ki, vagy azt mondom, hogy nem érdekel, azt csinálok, amit akarok, s elkezdek a másik irányba döntéseket hozni, amitől növekszik bennem a sötétség. Ez mind rajtad múlik.
A sérültek megtanítottak hálásnak lenni. Sokat voltam betegek, sérültek mellett, ápoltam őket, befogadtam őket a plébániára. Döbbenetes, hogy miközben az egészséges emberek csak panaszkodni, keseregni tudtak, addig ők tele voltak hálával. Megtanítottak arra, hogy adjak hálát azért, hogy még mozog a kezem. Aki volt már beteg, az tudja, hogy ez neki nem jár, hanem ajándék, amit úgy kaptam, s ki kell bontakoztatnom. Az életed is ajándék. Nem te alkottad magad, hanem ajándékba kaptad az életedet, ami akkor bontakozik ki, mikor elkezdesz szeretni. Embernek lenni azt jelenti, hogy szeretni és szeretve lenni. Aki úgy érzi, hogy szeretik, az bontakozik. Aki úgy érzi, hogy nem szeretik, az tönkre megy, s elpusztítja magát. Aki tud szeretni, az virul. Akit szeretnek, az boldog. Igaz ez fordítva is. Aki nem érzi, hogy szeretik, az szenved, s nem akar élni. Élj, változz és szeress! Ezt a három szót hoztam ajándékba nektek, a többit rátok bízom és a Szentlélekre.” – fogalmazott a főpásztor.
A szentmise végén Horváth András nagybajomi plébániai kormányzó fejezte ki köszönetét a tanulók és tanáraik felé, majd Varga László megyéspüspök megáldotta a végzős diákok szalagjait és a diákokat, illetve közös beszélgetésre hívta az iskola tanári karát.